|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 47 találat | lapozás: 1-30 | 31-47 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Teleki Sándor 2008. december 12.December 13-án a szatmárnémeti Ady Endre Baráti Társaság ünnepséget szervez Szatmárnémetiben Bem József és Teleki Sándor találkozásának 160. évfordulója alkalmából. A Kossuth-kertben a szentjobbi lovashuszárok és a Magyar Hagyományőr Világszövetség küldöttei felvonulnak. A rendezvény az ifjúsági táborban folytatódik a magyar nemzet megújulásáért mondott imával. Ezt követően történelmi konferenciát, majd „Fel a szívekkel” mottó alatt huszárnótákkal tűzdelt irodalmi műsort tartanak. Az irodalmi előadások után kézművessátor nyílik. A Bem-évforduló alkalmából a Szamoskrassói Református Egyházközség, a Szatmárnémeti Szent István Kör és a Nagykolcsi Polgármesteri Hivatal ünnepi istentisztelettel és koszorúzással egybekötött megemlékezést tart december 14-én, vasárnap Szamoskrassón. A református istentisztelet után „Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk” mottóval ünnepi beszédek hangzanak el. Erdei Dolóczki István parlamenti képviselő felszólalása után Thoroczkay Sándor történész, a Szatmárnémeti Szent István Kör tiszteletbeli elnöke tart előadást A szebeni csata hőse – Gróf Mikes Kelemen szabadságharcos tevékenysége címmel. Ezután a Darvay-kúriánál folytatódik az ünnepség, ahol megkoszorúzzák a Bem-emléktáblát. /Szombaton és vasárnap Bem-megemlékezés. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 12./2008. december 15.A szatmárnémeti Ady Endre Baráti Társaság december 13-án eredeti módon idézte meg nagyjaink emlékét: huszárfelvonulással, huszárnótákkal és –ételekkel, valamint ősi magyar muzsikával fűszerezték a Teleki Sándor és Bem apó találkozásának 160. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségüket. A szatmárnémeti Kossuth-kertben a résztvevők – a szentjobbi lovas huszárok és a Magyar Hagyományőr Világszövetség felvonulását követve – vonultak át az ifjúsági táborba. A rendezvénysorozat egy, a magyar nemzet megújulásáért közösen mondott imával folytatódott, ezt követően történelmi konferenciát tartottak, melyen „Teleki Sándor, a szabadságharcos” címmel Csetri Elek kolozsvári történész méltatta a szatmári gróf szerepvállalását az 1848-49-es eseményekben. Thoroczkay Sándor történész Bem József erdélyi hadjáratait vázolta fel előadásában, Kónya László történész pedig a szatmáriak szabadságharcos szerepvállalásáról beszélt. A történelmi tanácskozást irodalmi műsor követte. /Babos Krisztina: A két hősre, Telekire és Bemre emlékeztek. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 15./2010. január 25.Elhunyt Csetri Elek akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja- Életének 86. évében vasárnap Kolozsvárott hirtelen elhunyt Csetri Elek nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) tiszteleti tagja. Mint az MTA közleménye rámutat, Csetri Elek az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, folyóiratának korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje volt. "Tudományos munkássága maradandó eredményekkel gazdagította a magyar történettudományt" - hangsúlyozza az MTA nekrológja. A tudós temetéséről később intézkednek. Csetri Elek 1924. április 1-én született Tordán. 1947-ben Kolozsvárott szerzett diplomát. Ezután a nagybányai, illetve a marosvásárhelyi Állami Magyar Líceum középiskolai tanára, 1949-52 között a Bolyai, illetve Babes-Bolyai egyetem tanársegédje, adjunktusa, 1962-86-ban egyetemi tanára, 1986-1990 között nyugdíjas, 1990-től újra egyetemi tanár. 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) vendégprofesszora. Kutatási területe: Erdély XVII-XIX. századi történelme. A történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító és tiszteleti tagja, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tiszteletbeli elnöke volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Csetri Elek főbb művei: Tanulmányok az erdélyi kapitalizmus kezdeteiről (társszerző, 1956), Történeti kronológia I-II. (társszerző, 1976), Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), Erdély változó társadalma 1767-1821 (Imreh Istvánnal, 1984), Kőrösi Csoma Sándor (1984), Bethlen Gábor életútja (1992). Sajtó alá rendezte, bevezetővel, jegyzetekkel ellátta, illetve fordította a Wass Pál: Fegyver alatt (1968), Silvio Pellico: Börtöneim (1969), Prima lucrare agronomica de specialitate din Transilvania (Engel Károllyal, 1970), Táncsics Mihály: Életpályám (1971), Teleki Sándor: Emlékezzünk régiekről (1973) című köteteket. 1984-ben Csetri Eleket Kőrösi Csoma Sándor-emlékéremmel tüntették ki. Forrás: MTI 2010. január 25.Elhunyt Csetri Elek történészElhunyt Kolozsváron Csetri Elek. A történészprofesszort életének 86. évében, január 24-én, vasárnap délután érte a halál. Csetri Elek „a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, (...)az EME többszörös kitüntetettje” – írja a hétfőn kiadott nekrológban Egyed Ákos, az EME elnöke. Életének 86. évében hirtelen elhunyt Csetri Elek egyetemi tanár, a MTA külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, folyóiratunknak korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje. Csetri Elek 1924. április 11-én született Tordán, középiskoláit Kolozsvárt a Református Kollégiumban végezte, történészi diplomát 1947-ben szerzett a Bolyai Egyetemen. Középiskolai tanár volt Nagybányán és Marosvásárhelyt, 1949-től a Bolyai Tudományegyetem, majd 1959-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára volt. Csetri Elek annak a kolozsvári történésznemzedéknek volt markáns tagja, amely az 1950–1970-es években bontakozott ki, s Kelemen Lajost vallotta mesterének, akit a magas mércéjű szakmaiság s példás helytállás szimbólumának tartott. Tagjainak olyan korban kellett dolgozniuk, amikor a történészi munka feltételei a mélyponton voltak: hiányzott a kutatás és a közlés szabadsága, s a diktatúra a történeti forrásoktól is hovatovább igyekezett távol tartani a nemzetiségi, főleg a magyar történészeket. Az elhunyt pályája jól példázza a romániai magyar történetkutatás göröngyös útját, de azt is, hogy még oly reménytelennek tűnő helyzetekben is munkára serkentheti a nemzete iránti kötelességtudata, a szakmájának elkötelezett történetkutatót. Miután 1949-ben kinevezték a Bolyai tudományegyetem oktatójává s doktori dolgozatát megvédte, folyamatosan s a rá jellemző alapossággal kutatta történelmünk forrásait, s olyan adatbázist gyűjtött össze, amely közelebb vitte Erdély reális múltja számos kérdésének feltárásához. Csak példaképp említjük meg forráspublikációi közül Wass Pál: Fegyver alatt címen megjelent emlékiratát (1976), Teleki Sándor emlékezéseit (1973), valamint Miskolczy Ambrussal együtt kiadott Gyulai Lajos naplóinak egyes részleteit (2003). Ezek a munkák mindenben eleget tesznek a szakmaiság követelményeinek s jól szolgálják a magyar história-kutatás érdekeit. Csetri Elek elkötelettségére sokat mondanak választott témái, s történeti korszakai, amelyek felölelik Erdély történetét a XVII. századtól az 1848-as forradalomig, vagyis a fejedelemség korszakát és a Habsburg–kort. És e kereteken belül különös érdeklődése a nagy Fejedelem Bethlen Gábor, valamint az egyetemes történelemben is kiemelkedő jelentőségű politikus ifj. Wesselényi Miklós iránt. Bethlen Gábor politikájából már-már az erdélyiség szinonimáját jelentő toleranciát emelte ki, Wesselényi életéből az Európaiságot tükröző nemzeti elkötelezettséget, újító szellemet és gyakorlati törekvést. Csetri Elek egyik álma volt, már kutatói pályája kezdetén egy nagy Wesselényi–monográfia megírása. Sajnos, hogy az álmából nem lelhetett valóság, mert a diktatúra politikai légköre kedvezőtlen volt ehhez. Csetrit egyébként ugyanaz a román diktatúra akadályozta történetkutatásban, mint más erdélyi kollegáit, s akadályozta meg hosszú ideig abban is, hogy a politikai történelemmel foglalkozzon. De a történelmi múlt tág kutatási tér, s ez a nemzedék megtalálhatta a lehetséges alternatívát: irányt vett a művelődéstörténet, valamint a gazdaságtörténet felé. Csetri Elek nagyszámú művelődéstörténeti tanulmánya Kőrösi Csoma Sándor életével kapcsolatos. Számos írásában igyekezett tisztázni Kőrösi Csoma Sándor életének egyes kérdéseit, hogy aztán két kötetben foglalja össze mondanivalóját. Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), illetve Kőrösi Csoma Sándor című kismonográfiájában (1984). Bár évtizedek során elszigetelve éltünk a külvilágtól, mégis tévedés volna azt gondolni, hogy nem jutott el hozzánk semmi az európai történetírást megújító törekvésekből. Nem így volt, mert a hatvanas évek második felében, s a hetvenes években a francia történetírás az Annales-kör újító elvi s módszerbeli tételeit is tekintetbe véve láttunk hozzá egy modernebb gazdaság– és társadalomtörténeti kutatáshoz. Imreh István és Csetri Elek a történeti statisztikai módszert alkalmazva tárta fel Erdély társadalmi struktúráját 1767 és 1848 között. ez a módszer vezette Csetri Eleket Kolozsvár népességtörténetének kutatásában is. Érdekes Csetri Elek vallomása a gazdaságtörténet írásáról: Az együtt Európán című könyvében vallotta, hogy ez mégiscsak kényszerpálya volt, mert elsődlegesen politikai történettel szeretett volna foglalkozni. Végül 1989 után Csetri Elek kollegánk ráállhatott erre a történetírói vonalra. Ezt különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc kutatásában észlelhetjük. Elhunyt barátunkat írásaiban és az oktatói munkájában egyaránt a magas szakmai igényesség jellemezte. Szigorú mércével mérte önmagát, az egyetemi hallgatókat, a szerzőket és kutatótársait is. Kritikai szelleme olyan erős volt, mint magyar nemzeti elkötelezettsége. Csetri Elek 1949-től 1986-ig egyetemi oktatóként kiérdemelte tanítványai megbecsülését, kollegái tiszteletét és elismerését. Nagy elégtétel volt számára, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, s ő azóta folyamatosan jelen volt a magyar tudományos életben. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek külön is van köszönni valója azért az értő és magas színvonalú munkáságért, amelyet az Erdélyi Múzeum című folyóiratunk főszerkesztőjeként fejtett ki 1995-től 1997-ig, s természetesen Egyesületünk iránti hűségéért is. Ezért nem véletlenül jelentettünk meg vaskos emlékkötetet Csetri Elek tiszteletére, amelyben a szerzők írásaikkal köszöntötték a magyar történettudománynak tett szolgálataiért, oktató munkájáért és gazdag termést begyűjtő kiemelkedő életművéért. Alig hagyta el a nyomdát utolsó kötete, amelynek címe Erdély az ébredő Európában (Kriterion, 2009), de sajnos a tervezett könyvbemutatót már nem érhette meg. Munkássága, amelyet a magyar nemzet történetének szentelt történetírásunknak kiemelkedő értéke. Köteteit, tanulmányait bizonyosan sokáig fogják még használni a történelem iránt érdeklődők, a történetkutatók. Emlékét ezzel őrizzük meg a legméltóbban. Egyed Ákos. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2010. augusztus 25.Bem-szobrot avatnakSzeptember 4-én Szatmárnémetiben ünnepi előadásra kerül sor, 5-én pedig Szamoskrassón leleplezik Bem apó mellszobrát. Thoroczkay Sándor, a Szoborállító Bizottság tagja lapunknak elmondta, hogy a szoborállítási ünnepség befejező akkordja kíván lenni a Bem-kultusz felélesztésének, amely az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmával kezdődött Szatmár megyében. 1998-ban a szamoskrassói Darvay-kúrián emléktáblát helyeztek el Bem itt-tartózkodásának emlékére. A tábornok ugyanis vezérkarával és Teleki Sándorral közösen Darvay Ferenc vezérszállásán tartózkodott egy ideig. Ugyancsak itt rendeztek be egy Bem-emlékszobát is, melynek létrehozásában támogatást kaptak a lengyel szülőváros kultúrintézményétől, a Tarnówi Múzeumtól. Józef Zachariasz Bem halálának 160. évfordulója alkalmából a Szamoskrassói Egyházközség, a Nagykolcsi Polgármesteri Hivatal, a Szatmárnémeti Németi Egyházközség és a Szatmárnémeti Szent István Kör szobrot állít Bem tábornoknak Szamoskrassón. A szoborállítási ünnepségre szeptember 5-én kerül sor Szamoskrassón. Előzőleg, 4-én a Németi Egyházközség gyülekezeti termében Kovács István professzor, Magyarországról meghívott Bem-kutató ismerteti majd Bem tábornok életútját. 5-én Szamoskrassón előbb ünnepi istentiszteletre kerül sor, melyen Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdet igét. Ezt követően leplezik le az Erdei István szatmárnémeti szobrászművész által tervezett szobrot, melynek formába öntése, valamint talapzatának elkészítése Kovács Albert lázári vállalkozó munkája. A rendezvényre a megyei és községi elöljárókon kívül meghívást kaptak a lengyel szülőváros, Tarnów képviselői, Szatmárnémeti lengyel testvérvárosának, Rzeszównak a polgármestere, a bukaresti magyar nagykövet, a kolozsvári főkonzul, valamint más hazai és külföldi személyiségek. György B. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti) 2011. május 4.Emlékhelyek háromszögeSzinérváralján szervezték meg április 28-án a 21. Szórványtengely-mûhelyt, amelyen a magyarlakta települések képviselõi gyûltek össze Máramaros megye nyugati részébõl megosztani egymással közös és sajátos gondjaikat. A Szórványgrammatikai háromszög elnevezésû, sajátos hangulatú kerekasztal-beszélgetés egyik fõ célja a szinérváraljai, misztótfalusi és koltói emlékház együttmûködési lehetõségeinek feltérképezése volt. A három település ugyanis a magyar kultúra egy-egy jelentõs személyiségére lehet büszke: Szinérváralja híres szülötte Sylvester János (kevésbé ismert nevén Erdõsi Sylvester 1504-1551 után) humanista tudós, bibliafordító, a magyar esszéirodalom megteremtõje, Misztótfaluhoz pedig Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702) nyomdász, tudós, mûvelõdéspolitikus és író neve fûzõdik. Misztótfalusi adta ki 1685-ben saját metszésû betûivel és saját költségén a hatodik kiadású, azóta Aranyas Bibliának nevezett Szentírást. A Nagybányától 8 kilométerre fekvõ Koltót többnyire talán Petõfi és Szendrey Júlia Teleki-kastélyban töltött mézeshetei tették híressé, a költõ ugyanis gróf Teleki Sándor 1848-as ezredes, emlékíró meghívására érkezett az impozáns vadászkastélyba, többek közt itt írta Szeptember végén címû költeményét. A Román-Ukrán Kereskedelmi Központ nagytermében szervezett szórványtanácskozáson, amelynek kezdeményezõje a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom volt, a Sylvester János Emlékház, a Misztótfalusi Kis Miklós Emlékmúzeum és a koltói Petõfi-emlékkör turisztikai vonzatait vázolták fel a mûködtetõk, illetve gondnokok. Mint a beszélgetésbõl kiderült, Sylvester János emléke él a legkevésbé a köztudatban. A Grammatica Hungarolatina (1539) szerzõje már akkor írt esszét, mielõtt Montaigne kitalálta volna a mûfajt, mégis feledésbe merült lassan a neve, idehaza és külföldön egyaránt. Misztótfalun rendezett emlékház várja a turistákat, de képeslapot, színes prospektust nem találni róla. Koltónak sikerült ugyan turisztikai központtá küzdenie magát a kastély vonzerejének köszönhetõen, ennek ellenére jónak találták a küldöttek a Szórványtengely-mozgalom ötletét, miszerint a régió három emlékhelyét egyetlen összefüggõ emlékturisztikai rendszerként kellene az idegenforgalom vérkeringésébe kötni. A régió neve szórványgrammatikai háromszög pontosabban: a Szinérváralja-Misztótfalu-Koltó szórványgrammatikai háromszög lenne. A jelenlévõk egyetértettek abban, hogy ebben a tálalásban - amennyiben elkészülne egy közös, színes idegenvezetõ kalauz is - sokkal több magyarországi és hazai turistát sikerülne a régióba vonzani. A rendezvény elsõ részét az önállósulás utolsó állomásán várakozó, jövendõbeli Szinérváraljai Sylvester János Általános Iskola diákjainak pódiummûsora zárta, amelynek keretében Sylvester János életébõl elevenítettek fel részleteket. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2011. augusztus 17.Felszínre került értékek: könyvritkaságok KolozsváronXV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá. – A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte. – Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor. Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor. A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor. A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron. A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között. ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár) 2011. szeptember 24.Aki a közéletben szolgál, többet kell teljesítenieTóth-Páll Miklós színművész, az Ady Endre Társaság elnöke nyugdíjas éveit kulturális és hagyományápoló rendezvények szervezésével tölti. Véleménye szerint a magyarságot a kultúra tartja össze. Az alábbiakban őt kérdeztük. – Mi késztette az Ady Endre Társaság létrehozására? – Az Ady Endre Társaság létrehozására nem csak én éreztem késztetést, hanem még néhány olyan személy (gondolok itt Méhes Katira és István Istvánra), akik hiányát érezték egy kulturális célokat és hagyományőrzést szolgáló civil szervezetnek. Akkor sok szatmári csatlakozott hozzánk, azt remélve, hogy majd lehetőségük lesz könyveik kiadására, egyéb terveik megvalósítására, de amikor nem jött minden magától, nem jött azonnal a siker, mert azért dolgozni is kellett, lemorzsolódtak. A másik dolog, ami a színészeket ösztönözte, hogy előadásokat vigyünk ki falvakra. Ez ment egy ideig, de amikor a színház is elkezdte a falujárást, mi más tevékenységekre helyeztük a hangsúlyt. Kezdetben három könyvet adtunk ki, mindhárom első kiadás volt: Végh Balázs Béla gyűjtötte össze Dsida Jenő a Cimborában megjelent, de kötetben nem szereplő gyerekverseit. Mi adtuk ki Czira Árpádnak Menekvés a szibériai fogságból és Simpf József Mária költészetét. – Mi az oka annak, hogy az Ady Endre Társaságot nem sodorták el az ideig-óráig létező kordivatok? – Mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjunk távol a politikától. Olyan dolgokat akartunk összehozni, ami nem színházi tevékenység, olyan előadásokat rendeztünk, ahol a költő volt a fontos, nem a forma (világítás, zene stb.). Tehát nem színházi eszközöket használtunk, hanem a szövegen volt a hangsúly. Népszerűsítettük a szatmári népdalokat, lépést tartva az újonnan megjelent népdalválogatásokkal. A Szárazfa–együttessel több műsort állítottunk össze, amellyel jártuk a falvakat, később egy kötetben is kiadtuk. A műsorokat Méhes Kati és Fejér Kálmán állította össze. Mi csak örülni tudunk annak, hogy a Szárazfa–együttesből kinőtt Bartók Béla Egyesület tovább viszi ezt a tevékenységet és szélesebb körben gyakorolja. – Miért épp Ady Endre Társaság? – Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a társaság neve. Ady Endre és Gellért Sándor neve merült fel. Nekem szívügyem Gellért Sándor, a többség Ady mellett döntött, mert ő volt az, aki hidat próbált építeni a történelmi egyházak között. Ady költészetének a nagy része erről szól, ezt az elvet akartuk mi is a gyakorlatba vinni. Most utólag nem bántuk meg, hogy Ady mellett döntöttünk. Lesz jövő – Van jövője egy ilyen kulturális társaságnak? – Ma valahogy mindenki az értékvesztésről beszél. Valóban értékválság van, megváltozott az emberek ízlésvilága, amihez nagyban hozzájárul a televízió (a valóságműsorok, a sorozatok). Nem mondom, hogy ezeket el kell ítélni, de lehetőleg ne kerüljünk rabságukba, mert ezek kábítószerként hatnak. Mi azért ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, mert azok fejezték ki és fejezik ki ma is a magyar lelkületet. Az Ady Endre Társaság ha összegezi eddigi tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy mindig ezen az úton haladt, mindig ezt tartottuk elsőrendű feladatunknak. Sikeres rendezvények – Lesz utánpótlás? – Most ötéves a társaság. Beszélhetünk eredményekről, de nagyon sok a megvalósításra váró feladat is. Mivel nekem már több van hátra, mint előre, arra is kell gondoljak, hogy kinek adom át a stafétát. Sajnos ezt nem lehet színészre bízni — nem azért, mert nem képes rá, hanem azért, mert ehhez idő kell. Ha pályázatot nyerünk, napokat kell eltölteni a formaságok rendezésével. Ezt a feladatot vagy egy nyugdíjas végzi, vagy valaki, akinek olyan munkahelye van, amely mellett tud erre is időt szakítani. Én sikernek tartom azt, hogy politikamentesen két olyan sikeres rendezvénnyel indultunk, amelyek tömegrendezvényekké nőtték ki magukat. Ilyen a Családi Hétvége, amit mindig a Gyermeknap előtti szombaton tartunk, és a Magyar Kultúra Hete. Az tartják, hogy az ünnepeket, akár a csillagképeket, Istentől kapjuk. Üzenetet hordozunk, csak ezt nem árt, ha meghalljuk. Sokadmagammal igyekeztünk megtalálni a Magyar Kultúra Napjának igazi üzenetét. Imádság a nemzetért – ez a Himnusz, a nemzeti imádságunk és a magyar kultúra napja. Január 27. – Ady Endre halálának napja, emlékeztetni a magyarságot Ady üzenetére. Balladai hősökké kell válnunk (akár Budai Ilona, Halálra táncoltatott lány), felvállalva sorsunkat, bukásainkat, bűneinket. Csak akkor van számunkra és a nemzet számára megújulás. Nagyobb közönség – Hogyan sikerült elérni, hogy az előadásokról ne fogyjon el a közönség? – Kezdetben templomokban és gyülekezeti termekben tartottuk meg rendezvényeinket. Eljutottunk oda, hogy Egy utca, négy templom címmel rendeztünk előadássorozatot a Németiben, ahol mind a négy történelmi egyház (református, római katolikus, magyar görög katolikus és evangélikus–lutheránus) templomaiba szerveztünk előadást és műsort. Én mindig hittem és hiszem ma is, hogy a kultúra és az ökuménia köti össze a magyart. Mindig olyan előadásokat szerveztünk, amihez kevés pénzre volt szükség, de azok színvonalasak voltak, szóltak valamiről. Mivel minden egyházközösségnek megvan a maga törzsközössége, észrevettük, hogy mindig ugyanazokból a személyekből áll a közösségünk. Egy nyugdíjas rendezvénysorozattá váltak a műsoraink, kezdtük érezni, hogy mi is bezárjuk magunkat. Meg kellett találjuk a módját, hogy nyitni tudjunk a fiatalok felé. Ekkor kezdtük meg használatba venni művelődési intézményeinket (színház, filharmónia). Ezeket az épületeket a régi szatmáriak építették, egy művelődési társaságnak ezeket kötelessége kihasználni. A közönség bővült, bejöttek a fiatalok, kapcsolatot teremtettünk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal, melynek diákjai aktívan részt vettek a műsorainkban. Luby Margitról, aki négy évig tanult, tíz évig tanított Szatmárnémetiben, már közösen emlékeztünk meg. Móricz Zsigmond azt írta Luby Margitról, hogy egy asszony, aki bebizonyította, hogy létezett egy magyar viselkedés, egy etika, amelyik erősebb volt a spanyolnál. Ezt az etikát sajnos a civilizáció szétszaggatta, feloldotta. Most is egy ilyen értékvesztés van, csak most egy másik értéket veszítünk el. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan éltünk, mint az, hogy hogyan szenvedtünk. A magyar nép történelme, a szenvedések történelme. Rágondolni is nehéz arra, hogy hány csatát nyertünk és hányat vesztettünk. Érthetetlen, hogy miért, de többet dicsekszünk a vesztes csatáinkkal, mint a mindennapi életünkkel. Az, hogy minek örültünk, miben hittünk, hogyan étkeztünk, hogyan öltözködtünk ugyanolyan része az életünknek, mint a győztes vagy a vesztes nagy események. – Mennyi esély van arra, hogy az egyre erősödő és támogatott szubkultúra ne szorítsa teljesen háttérbe a klasszikus kultúrát? – Én nem hiszem, hogy a klasszikus kultúra megmenthető. A hagyományőrzés fogalma is sokrétű. A hagyományőrzés lényege az, hogy a szokások újraszülik önmagukat. A hagyományokat esetleg ápolni lehet, úgy, hogy egészségesen éljen, hogy ő vigyázzon önmagára. Véleményem szerint a hagyományok megmaradnak, de más formában fognak jelentkezni. Azt mondják a legszebb hungarikum a magyar nyelv, mert gondolkodásra kényszerít. Állandóan visszavisz a múltba. A zenénk se hasonlít igazán más népek zenéjére. Hogy ez a zene a jövőben hogyan fog beépülni egy másfajta hangszerelésbe, azt még nem tudhatjuk, de az alapja meg kell maradjon. Akik tettek valamit – Hogyan viszonyulnak a fiatalok az Ady Endre Társaság rendezvényeihez? – Amikor A magyar huszár dicsőséges múltját játszottuk a kölcseys gyerekekkel, nagyon élvezték. Csetri Elek, amikor 2008–ban előadást tartott az egyik rendezvényünkön, szóba került a huszárság is. Sokat beszéltünk arról, hogy lényegében kikre is kellene emlékezni? Ő azt mondta: azokra, akik tettek valamit a magyar nemzetért. Ekkor jutott eszembe Teleki Sándor neve. Nem lenne Magyar rapszódia, ha Teleki Kolozsváron nem mutatja be Liszt Ferencnek Pócsi Laci cigányprímást. Amikor Liszt meghallotta a magyar muzsikát, azt mondta: ez már igen. Az első és a tizennegyedik rapszódiát a máramarosszigeti cigányzenész muzsikája ihlette. Vagy: Petőfi megírta volna szerelmes verseit, ha Teleki nem adja oda a Koltói kastélyt? Ha csak ezt a két dolgot vesszük figyelembe, amit Teleki Sándor adott nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világnak, akkor már kellene legyen Teleki–szobor. Telekinek a fél Európa barátja volt. Baráti alapon tartotta a kapcsolatot az akkori befolyásos személyekkel. Hol van most egy olyan politikus, akinek annyi barátja van. Egy másik felfedezettünk Katona Mihály (1764-1822), aki Szatmárnémetiben született és a Felvidéken halt meg. Mit köszönhet neki a világ? Tőle tudtuk meg, hogy a Föld nem függőlegesen forog, hanem dőlési szöge van, a földrészek együvé tartoztak, és elsőként írt az üvegházhatásról. Hogy még nem lett világhírű, az annak köszönheti, hogy csak magyar nyelven volt hajlandó írni. Az elismerés kötelez – Ön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Bánffy Miklós-díjat. Büszke erre az elismerésre? – Biztosan számít egy ilyen elismerés. Én nem vagyok az a típus, aki azonnal elragadtatja magát. Amióta átvettem a díjat, folyton azon vívódom, megtettem-e mindent azért, hogy kiérdemeljem? Mélyebb gondolkodásra késztet, és még többet akarok tenni, hogy valóban méltó legyek hozzá. – Sokakban felmerül a kérdés, hogy ön, mint marosvásárhelyi születésű, hogyan lett ilyen nagy lokálpatrióta a szatmári térségben? – Ebben a korban az ember már szereti dramatizálni a múltját. Ez egy apai örökség. Édesapám Budapesten született, onnan Aradra került, ott járt iskolába. Miután Észak-Erdélyt 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, Marosvásárhelyre költözött. Ezentúl mindig marosvásárhelyinek vallotta magát. 1966-ban, Ceausescu utasítására volt egy átfésülés. Aki nem Románia területén született, annak megengedték, hogy elhagyja az országot. Akkor apám a román úszó válogatott edzője volt. Magához hivatott engem és a húgomat, és megkérdezte, hogy át akarunk-e telepedni? Mindketten nemet mondtunk, ekkor apám azt mondta: én se akarok áttelepedni, hiszen itt a hazám, de megkérdeztem a véleményeteket. Abban az időben még volt egy családi mintakép. Ha ez nincs meg a családban, a család is talajvesztetté válik. Nyilván, hogy azok az erők, amik most hatnak, jobban rombolnak. erdon.ro 2012. június 7.Új kiáltó szó – a nagybányai és bányavidéki magyarságért! – ALÁÍRÁSGYŰJTÉSKós Károly „...Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? És monda: nem vagyok. Próféta vagy-e? És felele: nem vagyok. Mondának azért neki: Kicsoda vagy tehát, hogy megtudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek: mit mondasz magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!" (János evangéliuma, 1, 21-23) Mi mindannyian, jelen Kiáltvány aláírói – a nagybányai és bányavidéki magyarság sorsa iránt felelős egyházfők, közéleti és civil szereplők, pedagógusok – aggódással követjük annak az önfeladó magatartásnak és közgondolkodásnak a terjedését, amely most már létében fenyegeti közösségünket. A betegség – amelynek évtizedes tünetei: a vegyesházasságok terjedése, az anyanyelvű oktatás elutasítása, az elvándorlás, a tiltakozás nélküli belesimulás a többségi nemzettestbe, az önmagunkkal szembeni igénytelenség és letargia – immár közösségünk legjobbjait is megfertőzte: ragályos kórként terjed értelmiségi köreinkben is. 1992-ben, húsz esztendővel ezelőtt, még több mint 25 ezer nagybányai vallotta magát magyarnak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak 14 ezer. Ez matematikailag is közel 50 százalékos fogyást jelent mindössze két évtized alatt. A kézzelfogható, megtapasztalható valóság azonban még ennél is ijesztőbb: még ezt a 14 ezer magyart sem találjuk sehol. Rendezvényeken ugyanazokat az arcokat látjuk. Templomainkban alig köttetnek tiszta magyar házasságok, alig keresztelnek magyar gyermeket. Óvodáink többé-kevésbé megtelnek ugyan, de mire ezek a gyermekek első osztályba, középiskolába érnek, elszivárognak, eltűnnek valahol a repedező szülői öntudat és a román nyelvű oktatási rendszer hajszálerein. Gyermekeinknek inkább román anyanyelvű barátaik vannak. Társaságban idegen hangzású zenét hallgatnak, sokszor még egymás között, a családban sem használják anyanyelvüket s ebben nem egyszer mi, felnőttek vagyunk készséges cinkosok. Hol vagytok nagybányai, bányavidéki magyarok? A folyamatnak az értelmiségi szülők gyermekei is egyre gyakrabban esnek áldozatául. Félő, hogy az általuk mutatott negatív példa nyomán a következőkben minden eddiginél jobban felgyorsul az asszimiláció vidékünkön. Húsz éves felezési idővel számolva fél évszázad múltán már alig lesz magyar Nagybányán és a Bányavidéken. De tiszta lehet-e vajon a lelkiismeretünk? Megtettünk-e vajon mindent a folyamat megállítása érdekében? Vagy magunknak sem valljuk be, de érveinkkel csak tehetetlenségünket álcázzuk, s magasra tartott kézzel valójában már rég megadtuk magunkat a Sorsnak? Mi, akik ezt a Kiáltványt aláírtuk, úgy érezzük, nem mehetünk el a jelenség mellett szótlanul. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb gondolkodója, Kós Károly szellemét idézve kiáltjuk ismételten magunk is a jelszót: ébredjetek húszesztendős álmotokból! Nyissátok ki szemeiteket! Vegyétek észre a hibákat, tévedéseket! Elég a passzivitásból, a visszavonulásból, az önfeladásból! Építenünk kell! A juhok, bár oktalan állatok, ha farkas fenyegeti a nyájat, magasra szegett szarvakkal veszik körbe bárányaikat az akol körül. Mi nem vagyunk oktalan állatok. S bár megfogyatkoztunk, még mindig többen vagyunk mint száz esztendővel ezelőtt. És sokkal többen vagyunk mint 4-500 esztendeje, amikor templomainkat, iskoláinkat, ezt a várost, így, ahogyan ma kinéz, elődeink megépítették. Ne hagyjuk elveszni! Ne hagyjuk el hűtlenül ezt az észak-erdélyi magyar várat, amelyben nagyszüleitek, dédszüleitek leélték életüket! Amelyben megszültek és felneveltek benneteket, és akár áldozatokat is hozva magyar embereknek neveltek benneteket, abban a reményben, hogy majd ük- és szépunokáik is magyarok lesznek. Nem kérünk tőletek sem többet! Ne szakítsatok múltatokkal, ne vessétek el magyarságotokat – ezt a szüleitek által reátok testált csodálatos örökséget…! SZÜLŐK: ne engedjetek az „így jobban érvényesül gyermekünk” divatjának! Ne fosszátok meg őket az anyanyelvű oktatás lehetőségétől – mert ezzel a magyarnak maradás lehetőségét tagadjátok meg tőlük! Nem kevesebb, hanem TÖBB az az ember, aki anyanyelvén tanul. Az idegen nyelvű iskola viszont idegen nyelvű baráti kört jelent, majd vegyes házasságokat. Minden „elengedett” gyermekkel egy magyar családot veszíthetünk el, egy több évszázados magyar közösségnek leszünk akaratlanul is könyörtelen felszámolói. A rosszul értelmezett szabadság szellemében soha ne bízzátok gyermekeitekre a döntést. Ne feledjétek: ők még nem tudnak dönteni, a döntés mikéntjére nektek kell őket megtanítotok! Válasszatok számukra magyar iskolát, s ha gyermekeitek képességei többet kívánnak mint a helyi lehetőségek, jobbnál-jobb erdélyi magyar tanintézetek, kollégiumok várnak tárt kapukkal reájuk. Neveljétek legjobb tudásotok szerint magyarnak fiaitokat és lányaitokat, hogy majd unokáitok is magyarnak születhessenek! FIATALOK: keressétek egymás társaságát! Keressetek magyar barátokat, magyar társakat! Igen, ez valamennyire zárkózott, önmagunk felé forduló életet jelent. De ne feledjétek: évszázadokon át ez a zárkózottság tartotta meg Erdély legértékesebb közösségeit! Útravalóul adjuk számotokra a törvényt: zárjatok ki magatokból minden idegent. Ne engedjetek közel a szívetekhez idegen nyelvet, idegen kultúrát, idegen barátot. Mert az idegen barátból könnyen lesz idegen szerető, s aki nem anyanyelvén vall először szerelmet, később nagy valószínűséggel választ az életre is más nemzet fiai közül társat magának. Ne áltassátok magatokat, hogy nektek ez így is menni fog. Nézzetek körül ismerőseitek között: vajon hány vegyesházasságból származtak magyar gyermekek, majd magyar unokák...? Legyetek hűek szülőföldetekhez, a gyökerekhez, amelyek éltetnek benneteket! Olvassatok magyar könyveket, hallgassatok magyar zenét, ismerjétek a magyar történelmet! Legyetek büszkék arra, hogy magyarok vagytok, mert ez tesz benneteket sajátossá, egyedivé, ez különböztet meg benneteket mindenki mástól ezen a világon! PEDAGÓGUSOK, az ezer esztendős magyar oktatás legnemesebb örökségeinek hordozói: nagy elődeitekhez hasonlóan tekintsétek missziónak, végtelen áldozattal járó hivatásnak munkátokat! Tudjuk, ezer teher van rajtatok. De muszáj az ezeregyediket is vállaitokra venni, muszáj még többet felmutatnotok, sokkal többet mint többségi társaitok, mert iskoláink is sokkal jobbak kell legyenek, mint a többségi nemzeté! A ti munkátok nem hivatalnok-munka: nem ismerhet pihenést, sem munkaidőt! Egyetlen felsőbb hatalom állhat meg előttetek, s ez az önmagatokkal szembeni igényesség, a minőség követelménye! Legyetek példaképek: pontosabbak a legpontosabbaknál, fegyelmezettebbek a legfegyelmezettebbeknél! Legyetek igényesek – legfőképpen önmagatokkal szemben! Egyetlen tanóra sem maradhat el. Egyetlen lehetőséget sem szabad kihagynotok, ami vonzóbbá, színvonalasabbá teheti iskolátokat. S egyetlen gyermek kezét sem szabad elengednetek – sőt keresnetek kell, meg kell fognotok a felétek nyújtott, vagy éppen tőletek elforduló, benneteket eltaszító gyermek- és felnőttkezeket. Ne tanítani, hanem nevelni akarjatok! Ne szabadosságra, hanem a szabadsággal való élésre tanítsátok meg diákjaitokat! Legyetek befogadóak, nyitottak mindenre, ami érték, de alku nélkül elutasítóak a felszínesség, az értéktelenség iránt! S mert ennek a magyarságában megrendült, öntudatában meggyengült, idegenhez hajló liliomszál-ifjúságnak szüksége van a nemzeti nevelésre, hát legyetek magyarok legfőképpen és mindenekelőtt! Legyetek tökéletesek – mert nincs más választásotok! Nem ellenetek, hanem értetek is szól a kiáltó szó! Nem köthetünk kompromisszumot. Nincsen semmi „de”. Öntudatos, kemény, erős és dacos, minőségi magyarokká kell lennünk! Egymásért felelős magyarokká. Jelen kiáltvány megfogalmazását sok-sok vívódás kísérte, hogy kimondjuk-e azt, amit mindenki tud, de senki sem akar beszélni róla. A haldokló előtt kíméletességből gyakran elhallgatják betegségét. Mi azonban bízunk abban, hogy bár betegek vagyunk, képesek vagyunk a gyógyulásra. Képesek vagyunk arra, hogy összeszedjük magunkat, hogy megerősödjünk. Ehhez azonban akarni kell. Túl kell lépni a fájdalmakon, a magyarságunk vállalásával járó személyes és családi konfliktusokon. Nemet kell tudnunk mondani az idegen társnak, az idegen iskolának, az idegen közösség csábításának. Nemet kell tudnunk mondani a letargiának, a közömbösségnek, az igénytelenségnek. S elvárjuk, sokszorosan elvárjuk értelmiségünktől – lelkipásztoroktól, pedagógusoktól, vállalkozóktól, közéletünk fáklyavívőitől –, hogy mindezekben, mint egykor a falusi tanító, vagy kántor, hitet és bátorságot adó, az összetartásban is irányt mutató, biztos kapaszkodók legyenek mindannyiunk számára. A fentiek alapján mi, jelen Kiáltvány aláírói, elsőrangú feladatnak tekintve az anyanyelvű oktatás és nemzeti nevelés minőségi javítását, vonzerejének növelését, kezdeményezzük egy BÁNYAVIDÉKI CIVIL ISKOLASZÉK létrehozását. Az Iskolaszék feladata, hogy mint közösségünk élő lelkiismerete és érdekeinek megfogalmazója, őrködjön az oktatás minőségén, hatást gyakoroljon a bányavidéki magyar oktatási intézményekre, tagozatokra és csoportokra, stratégiákat dolgozzon ki, biztosítsa a párbeszédet és információcserét, s oktatási intézményeinkkel együttműködve egységes irányt, vonzó szellemiséget és színvonalat szabjon és alkalmazzon. Az Iskolaszék tagjainak legitimitását a mögöttük álló társadalmi szervezetek, oktatási, egyházi vagy világi intézmények biztosítják. Kós Károly szavaival búcsúzva: az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltunk hát, a cselekedni akaróknak, a kötelességtudóknak, az előrenézőknek. Mert az Élet nem vár, az Élet rohan. S hinni akarjuk, hogy nem leszünk pusztában kiáltó szó csupán... 2012. május 31-én. Eddigi aláírók: VARGA KÁROLY Nagybányai Református Egyházmegye LIEB JÓZSEF Szentháromság Római-katolikus Plébánia BAK LÁSZLÓ Nagybánya-óvárosi Református Gyülekezet TASNÁDI ANDRÁS-ZSOLT Nagybánya-újvárosi Református Gyülekezet LUDESCHER ISTVÁN Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Nagybánya központú területi szervezet HUPKA FÉLIX Erdélyi Magyar Néppárt Máramaros megyei szervezet SZANISZLÓ JÓZSEF Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Máramaros megyei szervezet VÁRADI ENIKŐ Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesület VIDA NOÉMI Németh László Alapítvány NAGY-JENEI ZOLTÁN Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Máramaros megye, Turul-Sas Hagyományőrző Egyesület DÁVID LAJOS Teleki Magyar Ház Társaság, EMKE MARKÓ HAJNAL Gróf Teleki Sándor cserkészcsapat, Nagybányai Táncház, Teleki Magyar Ház APJOK NORBERT Nagybánya Területi Ifjúsági Egyeztető Tanács PINTÉR ZSOLT Virtuális Nagybánya Egyesület – Nagybánya.ro. Erdély.ma 2014. szeptember 7.Felavatták Bem József mellszobrát KoltónHoppál Péter avatta fel Bem József (1794-1850), az 1848/49-es szabadságharc lengyel származású tábornokának a romániai Koltón (Coltau) felállított mellszobrát szeptember 7-én, vasárnap. A hagyományos Petőfi-emlékünnep keretében megtartott rendezvényen Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára elmondta, hogy a Teleki-kastély kertjében Petőfi Sándort és Szendrey Júliát ábrázoló szobor mellett újabb alkotással gazdagodik a hagyományaira büszke község. A kastélykert ezentúl a szabadságharc három nagy alakja, Petőfi Sándornak, Teleki Sándornak, Bem főintendánsának, a kastély egykori urának, valamint a tábornoknak az emlékét fogja őrizni – fogalmazott az államtitkár. A Deák Árpád nagyváradi szobrászművész által készített, nemzetközi összefogás keretében emelt mellszobrot Tőkés László református püspök, európai parlamenti (EP) képviselő és Csendes Lajos, Koltó polgármestere leplezte le. Az ünnepségen részt vett Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete is. Hoppál Péter beszédében kifejtette, hogy a költő, a gróf és a tábornok alakját a szabadság szeretetének eszméje kötötte össze, ez útjukat a Partium és Erdély felé irányította, ahol mindhárman együtt harcoltak a magyar szabadságért. Bemet méltatva az államtitkár hangsúlyozta, hogy az erdélyi hadjárat hősének kiállása példát jelentett a székelyeknek, akik körében tisztelete máig töretlenül él. Alakja, történelmi szerepvállalása, hősiessége a sok évszázados lengyel-magyar barátság megpecsételése – tette hozzá. „Bemre úgy tekint történetírásunk, mint olyan stratégára, akinek elképzeléseiben az erdélyi magyarok és románok nem fordulnak szembe egymással" – fogalmazott Hoppál Péter. Megjegyezte: noha a hadvezéri körültekintésben nem volt hiány, a szabadságharcos lelkesedés nem volt elég ahhoz, hogy a túlerőt legyőzze. A harc elbukott: a költő sorsa a hősi halál, Telekié és Bemé a külföldi bujdosás lett – mondta. Az államtitkár kiemelte, hogy bár 1848 után még nehezebb korszakok jöttek, most mégis magyarul lehet Koltón beszélni, nem „mások kegyelméből, rendőrtől figyelve gyűltünk most össze ünnepelni". Hoppál Péter beszédében egyben arra kérte a koltóiakat, hogy őrizzék meg a szabadságharcos elődök emlékét, példaadásuk értelmét pedig magyarázzák el a felnövekvő nemzedékeknek. A helyi református templomban megtartott istentiszteleten az 1849-es erdélyi hadjárat 165. évfordulójára emlékezve Tőkés László igehirdetésében elmondta, hogy az Erdély felszabadítására érkező Bem tábornok kiáltványt intézett az itt élő népcsoportokhoz jogegyenlőségükről, anyanyelvi és vallási szabadságukról biztosítva őket. Bem József példájával és bátorságával üzen nemcsak nekünk, hanem a Kárpát-medence ifjúságának is, mert volt lelki ereje és hite újrakezdeni a vereségre álló szabadságharcot – fogalmazott szentbeszédében a püspök. Tőkés László hozzátette, Bem „végigverekedte" a 19. század első felének szabadságharcait, tántorítatlanul helytállva Lengyelországban az orosz uralom ellen, a bécsi légió élén vagy éppen Erdély magyar hadait vezetve. Amikor az erdélyi szabadságharc végveszélybe került és „hátba támadták a nemzetiségek is", akkor nevezte ki Kossuth Lajos Bem Józsefet a hadsereg élére, aki ebben a helyzetben is fordítani tudott a harc menetén – emlékeztetett Tőkés László. „Ma is veszélyben van Erdély, ma is idegen elnyomás alatt sínylődünk (...), mi szabadoknak születtünk és szabadságot érdemlünk, ezért egy vértelen küzdelmet folytatunk az elnyomóink ellen" – tette hozzá. A Koltó-katalini Református Egyházközség és a helyi önkormányzat összefogásával emelt mellszobor felállítását romániai, magyarországi és svájci intézmények, magánszemélyek mellett a magyar kormány is támogatta. Az ünnepségen Bem szülővárosának, a lengyelországi Tarnownak a küldöttsége is részt vett. A minden évben szeptember első vasárnapján tartott Petőfi-ünnepségre számos turista látogatott el a Nagybánya (Baia Mare) mellett fekvő csaknem 1900 lelkes községbe arra emlékezve, hogy a költő 1846 és 1847 között több alkalommal ellátogatott a településre. A magyar irodalom szempontjából a leghíresebb látogatás 1847. szeptember 9. és október 19. között történt: Petőfi és Szendrey Júlia ekkor a mézesheteket töltötte Koltón, ahol a költő csaknem harminc verset írt meg. MTI, Erdély.ma 2014. szeptember 8.Üzenet a bátorságról„Bem József példájával és bátorságával üzen nemcsak nekünk, hanem a Kárpát-medence ifjúságának is, mert volt lelki ereje és hite újrakezdeni a vereségre álló szabadságharcot” – jelentette ki Tőkés László EP-képviselő tegnap Koltón, a lengyel tábornok mellszobrának az avatóján. A hagyományos Petőfi-emlékünnep keretében megtartott rendezvényen Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára elmondta, hogy a Teleki-kastély kertjében Petőfi Sándort és Szendrey Júliát ábrázoló szobor mellett újabb alkotással gazdagodik a hagyományaira büszke község. A kastélykert ezentúl az 1848-49-es szabadságharc három nagy alakja, Petőfi Sándornak, Teleki Sándornak, Bem főintendánsának, a kastély egykori urának, valamint a tábornoknak az emlékét fogja őrizni, fogalmazott az államtitkár. A Deák Árpád nagyváradi szobrászművész által készített, nemzetközi összefogás keretében emelt mellszobrot Tőkés László EP-képviselő és Csendes Lajos, Koltó polgármestere leplezte le. Az ünnepségen részt vett Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete is. Hoppál Péter beszédében kifejtette: a költő, a gróf és a tábornok alakját a szabadság szeretetének eszméje kötötte össze, ez útjukat a Partium és Erdély felé irányította, ahol mindhárman együtt harcoltak a magyar szabadságért. Bem Józsefet méltatva az államtitkár hangsúlyozta, hogy az erdélyi hadjárat hősének kiállása példát jelentett a székelyeknek, akik körében tisztelete máig töretlenül él. Alakja, történelmi szerepvállalása, hősiessége a sok évszázados lengyel-magyar barátság megpecsételése, tette hozzá. „Bemre úgy tekint történetírásunk, mint olyan stratégára, akinek elképzeléseiben az erdélyi magyarok és románok nem fordulnak szembe egymással” – fogalmazott Hoppál Péter. Megjegyezte: noha a hadvezéri körültekintésben nem volt hiány, a szabadságharcos lelkesedés nem volt elég ahhoz, hogy a túlerőt legyőzze. A harc elbukott: a költő sorsa a hősi halál, Telekié és Bemé a külföldi bujdosás lett, mondta. Az államtitkár kiemelte, hogy bár 1848 után még nehezebb korszakok jöttek, most mégis magyarul lehet Koltón beszélni, nem „mások kegyelméből, rendőrtől figyelve gyűltünk most össze ünnepelni”. Hoppál Péter arra kérte a koltóiakat, hogy őrizzék meg a szabadságharcos elődök emlékét, és példaadásuk értelmét magyarázzák el a felnövekvő nemzedékeknek. Kiáltvány a jogegyenlőségről A helyi református templomban tartott istentiszteleten az 1849-es erdélyi hadjárat 165. évfordulójára emlékezve Tőkés László igehirdetésében elmondta, hogy az Erdély felszabadítására érkező Bem tábornok kiáltványt intézett az itt élő népcsoportokhoz jogegyenlőségükről, anyanyelvi és vallási szabadságukról biztosítva őket. Hozzátette: Bem „végigverekedte” a 19. század első felének szabadságharcait, tántorítatlanul helytállva Lengyelországban az orosz uralom ellen, a bécsi légió élén vagy éppen Erdély magyar hadait vezetve. Amikor az erdélyi szabadságharc végveszélybe került és „hátba támadták a nemzetiségek is”, akkor nevezte ki Kossuth Lajos Bem Józsefet a hadsereg élére, aki ebben a helyzetben is fordítani tudott a harc menetén, emlékeztetett Tőkés László. „Ma is veszélyben van Erdély, ma is idegen elnyomás alatt sínylődünk (...), mi szabadoknak születtünk, és szabadságot érdemlünk, ezért egy vértelen küzdelmet folytatunk az elnyomóink ellen” – hívta fel a figyelmet az EP-képviselő. A Koltó-katalini Református Egyházközség és a helyi önkormányzat összefogásával emelt mellszobor felállítását romániai, magyarországi és svájci intézmények, magánszemélyek mellett a magyar kormány is támogatta. Az ünnepségen Bem szülővárosának, a lengyelországi Tarnownak a küldöttsége is részt vett. A minden évben szeptember első vasárnapján tartott Petőfi-ünnepségre számos turista látogatott el a Nagybánya melletti, csaknem 1900 lelkes községbe arra emlékezve, hogy a költő 1846 és 1847 között több alkalommal ellátogatott a településre. A magyar irodalom szempontjából a leghíresebb látogatás 1847. szeptember 9. és október 19. között történt: Petőfi és Szendrey Júlia ekkor a mézesheteket töltötte Koltón, ahol a költő csaknem harminc verset írt. Nyoma veszett a vásárhelyi szobornak Bem Józsefnek egyébként nem ez az első szobra Erdélyben, az 1848-as szabadságharc lengyel származású tábornoka elsőként Marosvásárhelyen kapott egészalakos szobrot a forradalomra való emlékezéseknek is utat engedő, kiegyezés utáni Magyarországon. Az erdélyi hadsereg vezéreként Kolozsvár fölszabadítása után bevonult Marosvásárhelyre is, ahol csapatai egyesültek a háromszéki székely felkelők seregével. A Bécsben öntött bronzszobrot több lépcsővel magasított ditrói gránitból készült talapzatra helyezték, és a város főterén állították föl 1880. október 17-én. A mű Huszár Adolf (1842–1885) szobrász alkotása. A szobrot 1919. március 28-án a Kossuth-szoborral és a Rákóczi-szoborral együtt román szélsőségesek ledöntötték. Maradványait közel tíz éven át a városháza pincéjében őrizték. 1928-ban a román kormány Lengyelországnak adományozta a szobrot, ahová viszont soha nem érkezett meg, egyszerűen nyoma veszett. Krónika (Kolozsvár) 2014. november 10.Gaal György: Egy könyvtárigazgató emlékirataiGyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki. Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel. A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival. Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is. Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt. Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól. Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat. Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején. Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013. Helikon (Kolozsvár) 2015. január 2.Petőfivel MarosvásárhelyenA tizennégy évvel ezelőtt felállított szobor előtt emlékeztek a marosvásárhelyi Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban Petőfi Sándor születésére január elsején. Pontosan 191 évvel ezelőtt, 1823. január elsején a Petrovics Sándor néven világra jött gyermekből lett a magyar irodalom legnagyobb költője. Amióta a szobor 2000-ben elkészült a kis parkban, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megyei szervezete minden év első napján megszervezi a születésnapi megemlékezést. Alkalmanként politikai pártok, szervezetek, alapítványok szerveztek ugyanit – más-más időpontban – hasonló, a költő születésének jegyében fogant emlékműsort, ami olyakor összezavarta a vásárhelyieket az időpontot illetően, idén azonban ilyenre nem került sor. Csak az EMKE tartott ki következetesen a hagyomány mellett. Az igen alacsony hőmérséklet ellenére (mínusz 17 fokot mutatott a hőmérő) közel száz személy gyűlt össze a szobor előtt, jobbára már ismerős arcok – és túlnyomó többségükben idősebbek – akiket évről évre itt látunk. Kilyén Ilka színművész, az EMKE megyei elnökének felvezetője után Lőrincz István, Ludasi utcai református lelkipásztor beszélt a költőről, osztotta meg gyermekkori élményeit vele kapcsolatban, majd elmondta A rab című versét. A lelkész felidézte azokat az emlékeit, amikor édesapja Petőfitől vett sorokkal dorgálta a rakoncátlankodó, olykor szót nem fogadó gyermekeket, de azt is, hogy az ugyancsak édesapjától örökölt Petőfi-kötet mennyire megrongyolódott a hosszú évek alatt a sok forgatástól, lapozástól. A vásárhelyieknek ilyenkor óhatatlanul eszükbe jut, hogy Petőfi röpke fél év alatt négyszer is a városban tartózkodott, megszerette azt, s hogy innen indult a fehéregyházi csatába, ahol nyoma veszett. Ez az év, a forradalom és szabadságharc második – egyben utolsó – éve, s ha sorsa nem teljesedik be oly tragikus végzetességgel, még az sem lehetetlen, hogy Vásárhelyen telepedett volna meg a harcok után. Először 1849. január 21-én érkezett a városba, amikor Szebenbe igyekezett Bem táborába. Rövid pihenőt tartott Vásárhelyen, majd elsietett, hogy utolérje a generálist, ami Szelindeknél sikerült is neki. Másodszor március 7-én jött ide, gróf Teleki Sándor barátjával együtt. Akkor már pár napot időzött is nálunk. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt és ekkor írta a Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versét. Harmadik alkalommal, július 22-én ismét a városban tartózkodott, ekkor írta innen utolsó előtti levelét feleségének, majd 25-én itt találkozott Bemmel. Utoljára július 29-én találjuk Marosvásárhelyen. Akkor írja utolsó levelét Júliának, amelyben megpendíti – a vész elmúlta után Erdélyben szeretne letelepedni, Vásárhelyre hozná családját. Szó szeint ezt írja Júliának: „Szintén ma az útban mondta (Bem tábornok, szerk. megj.), hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de amíg erősebb lábra nem állunk, a szomszédban levő oroszok irányába, addig ezt tenni nem merem. (...) De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meglehetsz felőle győződve.” Ma már nem tudhatjuk – ha ott, a fehéregyházi kukoricásban, az Ispánkút fölött a kozák lándzsája nem tesz pontot egy rövid, de tartalmas életre, lett volna-e a város polgára a költő. A lelkész beszéde után elhelyezték a szobor talapzatán az emlékezés koszorúit az EMKE, a Lórántffi Zsuzsanna Egyesület, valamint a Székely Színház részéről, majd a résztvevők hosszú perceken keresztül megzenésített Petőfi-verseket énekeltek. Petőfi emlékhelyek Vásárhelyen 1884. szeptember 28-án a Görög-ház első emeleti szobája falán, ahol a költő reggelizett 1849. július 30-án, emléktáblát helyeztek el. A szöveg egy része: „Itt még embert volt, innét indult ki nagy útra. Hogy csillag legyen Ő. Fénye örökre ragyog! Emelte a kegyelet 1884.” 1912. novemberében a Görög-ház előtti útkereszteződésben Petőfi emlékoszlopot állítottak fel. (1919. márciusában döntötték le.) 1999. július 29-én Petőfi-domborművét lepleztek le a Teleki-ház falán. 2000-ben került sor a szobor leleplezésére a Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban. Bakó Zoltán Székelyhon.ro 2017. február 22.Egy patinás ház pusztuló kertjeA Petőfi utcában mostanság kivágott százados fák és a beépítésre kerülő szép kert a múltbeli kolozsvári társadalmi élet egyik jelentős színterének tanúi voltak. A kert története nagyrészt a Farkas utcához, az ottani 8. szám alatti Nemes–Bethlen-palotához fűződik. A Főkormányszék 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözik, s ezután egyre több nemesi-főúri család vásárol itt telket téli szálláshely, többnyire palota építésére. A már felépült főtéri Bánffy-palota jó mintául szolgált a hasonló építményeknek, s az ott közreműködő mesterek is eltanulták a főúri építkezések ízlését, elvárásait. Az építtetők közé tartozott gróf Bethlen Gergely (1717–1792) is, Bethlen Farkasnak, Erdélyország egykori kancellárjának, tudós történetírójának az unokája is. Ő már 1781-ben telekkel bír a Bel-Farkas utcában, s ekkoriban köt szerződést Leder Józseffel, az akkor még kezdő szamosújvári építőmesterrel egy itteni ház felépítésére. Hogy mennyire haladt az építkezés, arról nincsenek adataink, de bizonyára az 1798 augusztusi nagy tűzvész kárt tehetett benne. Valószínűleg ezután új tervekkel fogtak az építkezéshez, annál is inkább, hogy a megrendelő fia, gróf Bethlen Ferenc (1762–1812) lett az ingatlan gazdája. Ekkor már lehetőség nyílt a telek végét lezáró városfal felhasználására is. A városi tanács 1796-ban határozatot hozott a védőfalak kiárusításáról, újszerű hasznosításáról. Vagyis a fal menti telkek tulajdonosai megvásárolhattak egy-egy falszakaszt, s akár nekiépítkezhettek, akár azt lebontva köveit építőanyagul használhatták. Ennek alapján készülhetett olyan terv az új palotára, amely a várfalat is az épületbe foglalta: annak déli keresztszárnyát a városfalnak építették, ablakokat vágtak belé. A falon túli szomszéd tiltakozott is emiatt. De talán még az építkezés lezárulta előtt a család megvásárolta a városfaltól délre eső Külső Torda (utóbb Petőfi) utcai telket, úgyhogy nem csak ablakokat, hanem kocsikaput is nyitottak a várárokból kialakított kert felé. A téglalap alakú belső udvart körbezáró emeletes épület az 1810-es évekre készülhetett el, utcai homlokzata hasonlíthatott az átellenben épült Teleki-palotáéra. Sajnos rajz vagy fénykép sem örökítette meg. Ekkor már ifj. Bethlen Ferenc (1800–1875) volt a tulajdonos, aki rokonát, gróf Bethlen Karolinát (1803–1891) vette nőül. Nyílt házat tartottak, nem csak palotájuk termeiben rendeztek gyakran fogadásokat, hanem a melegebb hónapokban szépen parkosított hátsó kertjükben is délutánonként fogadták az előkelő társaság tagjait. Az akkor még tényleg „csendes Petőfi utca” zaja nem zavarta a társalgást, udvarlást, házi muzsikálást. A családi hagyomány szerint e kertben 1849 tavaszán Teleki Sándor kíséretében Petőfi is megfordult. E vészterhes időkben néha vezető politikusok tanácskoztak az itteni fák alatt. A forradalom és szabadságharc bukása után bizonyára megszűnt a házban és kertjében zajló társadalmi élet. Az emberek bezárkóztak. Minthogy a tulajdonos, Bethlen Ferenc többnyire vidéken (éppen Bethlenben) tartózkodott: a ház fia, gróf Bethlen Sándor (1823–1884) használatába került, aki rövidesen ennek tulajdonosává is vált. Bethlen Sándor engedte át az 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum-Egylet részére a palota földszinti helyiségeit a könyvtár elhelyezésére. 1860. július 15-én nyílt meg a 20 000 kötetes téka Szabó Károly szakszerű irányításával. 1865-ben az egyesület még az egész épület megvásárlásáról is tárgyalást folytatott a tulajdonossal. Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem új helyzetet teremtett. A Múzeum-Egylet gyűjteményeit használatra átvette az egyetem. 1874. október 1-jétől a közös vezetés alá helyezett múzeumi és egyetemi könyvtár a volt guberniumi, most már egyetemi épület földszintjén kap termeket. Bethlen Sándor grófnak báró Bánffy Jozefával (1828–1902) kötött házasságából született neves fia, Bethlen András (1847–1898) az 1890-es évek első felében az ország földművelésügyi miniszteri tisztségét tölti be. Ennek egyik lánya, Bethlen Margit grófnő írónőként szerez érdemeket, s Bethlen István (1874–1946) miniszterelnök feleségeként örvend köztiszteletnek. A Farkas utcai házat András húga, Bethlen Polyxéna (1850–1939) örökli, akinek második férje gróf Nemes János (1834–1905). Így marad a ház a XX. századi államosításig gróf Nemes Jánosné telekkönyvi tulajdonában. Nemesék a század végén az egész palotát renováltatják, teljesen átépítik homlokzatát, ennek tengelyébe, a koronázó párkány alá kialakíttatják a gróf Nemes és gróf Bethlen címereket. Ezek ismétlődnek az udvari homlokzaton is. Ekkor kap az ingatlan – főleg oldalsó és hátsó szárnyában – bérházszerű beosztást. A tulajdonosok házasságából négy gyermek születik: Polyxéna (1882–1963), Sarolta (1884–1980), Bálint (1886–1903), Ferdinánd (1887–1914, hősi halott). Nemes Polyxéna 1912-ben báró Huszár Pállal (1872–1927) köt házasságot. Ez rövidesen csődbe jut, s a férj Budapesten él haláláig. A különc Polyxéna grófnő nem kedveli a Farkas utcai egyre inkább bérház jelleget öltő palotát, ahol édesanyja és Sarolta húga az utcai főúri lakosztályban él. Így ő magának még a világháború előtt emeltet a Petőfi utcai, keletre megtoldott kertbe, a várfal elé egy emeletes, szecessziós stílusjegyeket viselő villát. A szomszédban lakó Mikó Imre leírja az itt folyó főúri életvitelt: „Szűk és előkelő kör látogatta a grófné házát: egy nyugalmazott nagykövet és valóságos belső titkos tanácsos, egy törzstiszt a kettős monarchia egykori vezérkarából, több földbirtokos-feleség és barátnő, akik csak a telet töltötték Kolozsvárt, a régi egyetem néhány itt maradt tanára, s vagyonukat vesztett mágnás hölgyek és urak” (A csendes Petőfi utca. 1978. 126.) Polyxéna grófnő a két világháború közt a nőmozgalomban és a jótékonykodás-szervezésben is szerepet játszott. Hanem a földbirtokreform a családot megfosztotta vagyona jelentős hányadától, ami megmaradt, az helyi intézők kezén nem jövedelmezett eleget, úgyhogy végül a család anyagi helyzete megrendült. A Petőfi utcai villát a kert hozzá csatlakozó részével kénytelenek voltak eladni, s a nagy vendégeskedésnek is véget vetettek. Édesanyjuk halála után báró Huszár Pálné és húga, Nemes Sarolta grófnő intézték a ház birtokügyeit. Így az ő engedélyükkel költözhetett be a palota hátsó szárnyába az Egyetemi Könyvtárból kitett múzeum-egyleti levéltár, Erdély múltjának kincsesbányája. 1949. június 26-án került sor az ünnepélyes megnyitóra, amelyen Gaál Gábor tolmácsolta a Román Akadémia jókívánságait, az Erdélyi Múzeum-Egylet vezetősége nevében Balogh Edgár kívánt sikeres munkálkodást, befejezésül a levéltár igazgatója, Jakó Zsigmond vázolta terveiket. (Akkor még nem sejtették, hogy az Akadémia a következő évben kisajátítja a levéltárat.) A levéltár megnyitásának idején történik az egész palota és kertjének államosítása. Szinte csodával határosan a két korábbi tulajdonosnő részére meghagynak egy szobát, ahol halálukig élhetnek. Főleg a Fuhrmann-műhelyben segédkező Sarolta néni az 1960–1970-es évek Kolozsvárjának közismert alakja volt. E sorok írójának is gyakran mesélt a Farkas utca és a Házsongárdi temető titkairól. Gaal György Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 15.Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctérenSikerek és tragédiák Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat. Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett. A politikában De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak. Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát. A harctéren Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt. Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása. Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak. Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben. Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat. Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”. BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 4.Öröm és aggodalom a Heveder alattBizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék! Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája. A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 5.Uniós forrásból korszerűsítik a Petőfi-múzeumnak otthont adó koltói Teleki-kastélytKívül-belül felújítják a Petőfi-múzeumnak otthont adó Teleki-kastélyt a Máramaros megyei Koltón, ahol a forradalmár költő a mézesheteit töltötte. Bővítenék az emlékhelyet is. Teljes felújításban lesz része a következő két évben az egyik legismertebb erdélyi Petőfi-emlékhelynek, a koltói Teleki-kastélynak. A 18. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején épült barokk épület – amelyben a múlt század nyolcvanas éveiben alakították ki a jelenlegi Petőfi-múzeumot – napjainkra meglehetősen rossz állapotba került, ezért nagyon időszerűvé vált a teljes körű rehabilitáció. Nem véletlenül, hiszen államosítása után, a kommunizmus idején – mint megannyi erdélyi kastélyban – szórakozóhely és raktár is működött benne, kéménye bármikor összeomolhat, az emeleten pedig néhány fokkal hűvösebb van, mint odakint, s ez ilyenkor télvíz idején nem kedvez a vendégforgalomnak. A műemlék tulajdonosa, a Máramaros megyei község önkormányzata a 2014–2020-as Regionális Operatív Program révén nyert 6,8 millió lejes (másfél millió euró) európai uniós forrást a felújításra. Húszmillió lejes európai uniós támogatásból újul meg a gyalui várkastély Húszmillió lejes uniós támogatást nyert a gyalui várkastély restaurálására a Traditio Transylvanica Alapítvány. A pályázat értelmében négy év alatt újítanák fel Erdély egyik legnagyobb várkastélyát, amely ilymódon bekerülne a turisztikai körforgásba. Mióta polgármester vagyok, 2008 óta ötször próbálkoztunk pályázni, és szerencsére most sikerült. Most tartjuk a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására, és ha minden jól megy, a jövő év közepén indul a felújítás” – nyilatkozta a Krónikának Csendes Lajos, a 2600 lelkes, 55 százalékban magyarok, negyven százalékban pedig romák lakta Koltó elöljárója. Bővítik a kiállításokat Az idén szeptemberben indult, kétéves futamidejű pályázati program értelmében a kivitelezési szerződés aláírásától számított huszonnégy hónapon belül kell végrehajtani a kastély megerősítését, felújítását, valamint a kiállítási feltételek jobbítását. Az alagsortól a tetőzetig terjedő átfogó korszerűsítés során valamennyi helyiség rendeltetést kap, és az emeleti Petőfi-múzeumot is bővíteni szeretnék; ennek érdekében a közgyűjteményt működtető koltói önkormányzat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumtól szeretne szakmai támogatást kapni. Beépítik az épület tetőterét is, ahol cégek, szervezetek számára konferenciatermet alakítanak ki, a kastélyfelújítást kihasználva ugyanis az önkormányzat az idegenforgalmat is fellendítené a Nagybánya melletti településen. Célunk, hogy fellendítsük a turizmust Koltón, hogy legalább három napot töltsenek nálunk a vendégek, a Petőfi-múzeum megtekintésén kívül felkeresve a történelmi Máramaros egyéb nevezetességeit is. Jelenleg 18 panzió működik nálunk, velük egyeztetve szeretnénk többet kínálni az ide látogatóknak” – magyarázta lapunknak a polgármester. Egyébként a pályázati célkitűzések közé tartozik az is, hogy a felújított műemléket iktassák a belföldi és nemzetközi utazási irodák által megjelölt legalább öt turisztikai, kulturális, vallási programba. Megtudtuk, a kastélyt övező másfél hektáros park felújítására egyelőre nem rendelkeznek forrással, viszont a szakhatósági előtanulmányt már elkészítették a budapesti kertészeti egyetem munkatársai. A kastélykertben megtekinthető többek között Petőfi Sándor és Szendrey Júlia egész alakos szobra (Pogány Gábor Benő szolnoki művész alkotása), Teleki büsztje, a költő kőasztala az egykori somfa alatt. (Kívánsága szerint ide temették 1892-ben Teleki Sándort is, hamvait aztán a család akarata szerint 1936-ban a koltói köztemetőben helyezték végső nyugalomra.) A koltói kastély leghíresebb uráról, gróf Teleki Sándor honvédezredesről, emlékíróról, valamint barátjáról, Petőfi Sándorról vált nevezetessé, mindazonáltal megfordult a birtokon Jókai Mór író is. A kalandos életű, „vad grófként” emlegetett Teleki meghívására a forradalmár költő 1846–1847-ben három alkalommal is megfordult a településen, koltói tartózkodásai közül a legemlékezetesebb az 1847. szeptember 9. – október 19. közötti időszak, amikor Petőfi hitvesével, Szendrey Júliával itt töltötte a mézesheteket, eközben 28 új verssel gazdagította a magyar irodalmat. A költő házasságkötésének és mézesheteinek 170. évfordulóját idén szeptemberben rendezvénysorozattal ünnepelték Koltón. Még több látogatót vonzanának A múzeum emeleti részén jelenleg két szobában tekinthetők meg a költőhöz és hitveséhez, valamint a korabeli hírességekhez fűződő emlékek: ruhák, festmények, szobrok, az itt született versek, Szendrey Júlia hímzőasztala, valamint a rózsafából készült nászágy. Tárgyi emlékeknek köszönhetően elevenedik meg Petőfi és Jókai barátsága, a Teleki Sándor-emlékszobában a nemesi család története és a forradalmi múlt, ugyanakkor Teleki Blanka tiszteletére is emlékszobát rendeztek be. Kádár Helén idegenvezető lapunknak elmondta, évente mintegy tízezren látogatják a kastélyt és a múzeumot, a vendégek több mint kilencven százaléka magyarországi. A pályázati program – amelynek keretében három új munkahely is létesül a kastélymúzeumban – további célkitűzése, hogy az emlékhely évi látogatottsága öt százalékkal növekedjék a felújítástól számított 36 hónapon belül. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-47
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
